Lényeglátás

Megjelent a Bárkaonline olvasónaplójában

Paulovkin Bogi illusztrációja

Régóta töröm a fejem rajta, hogy mi lehet a titka Kiss Ottó svéd kisebbségű gyerekverseinek. Sokan, sokféleképpen rokonították már ezeket a gyerekszájon megszólaló szövegeket a svéd gyerekvers jellegzetes műfajával, de azért leginkább mégiscsak sírva nevet(tet)ős magyar versek ezek, egyszerűségükben is kifinomult nyelvezettel, ráadásul a rendkívül gazdag, második virágkorát élő magyar gyermekköltészet önálló szigetét, jellegzetes kisebbségét alkotják. Talán a formából adódó könnyedségükben is súlyos gondolatok teszik, talán az a dolgok mélyébe ható lényeglátás, amelyet éppen a gyermeki nézőpont hitelesít, talán Paulovkin Boglárka néhány vonallal megrajzolt figuráinak szívbemarkoló tekintete - egy biztos, ez a világ kitörölhetetlen nyomot hagy az emberben.

Ugyan csak az 1997-es Visszafelé hull a hó című kötetben olvashatóak az első „gyerekhangra" írt Kiss-versek (mint arra a könyv alcíme is utal), de egy korábbi beszélgetésből megtudtam, hogy ezek többsége már a '80-as évek közepén megszületett, és a Csillagszedő Márióval váltak igazán népszerűvé. Nyulász Péter nemrég egy interjúban találóan szabad verses gyerekregényként jelölte meg ezt az epizodikusan építkező, lírai szépségű öszvérműfajt, amely a Baranyai András fergeteges illusztrációival készült Emese almája című rendhagyó ábécéskönyv után A nagypapa távcsöve című új kötetben gazdagodik tovább.

Míg Máriónál a csonka család problémái vetődnek fel, addig itt a nagyszülő-unoka-reláció generációs különbségei kerülnek előtérbe. Ezeket a verseket is áthatja az iróniával kevert melankólia és a gyermeki, naiv filozofálás, de a regény alaphangulata ezúttal derűsebb, nem egy család széthullásáról szól, mint a Márió-versekben, hanem éppen a nagyszülők eddig ismeretlen világának felfedezéséről. A fényképalbum-szerűen felvillantott képek során észrevétlenül bontakozik ki a kisfiú új kapcsolatának íve a bizalmatlanságtól a feltétlen szeretetig. Erre utal a mogorva szomszéd, Kovács bácsi figurája is, aki megtalálja a közös hangot az öregekkel, és lassan feloldódik bérházmagánya: nagy látószögű, régi gépével büszkén készíti el a családi fotót. (Izgalmas párhuzamba állítható ez a jelenet Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban című meséjének kezdőjelenetével, ahol a főhős szülinapjain készülő fényképekből kiolvasható hiány éppen az apa távozását rögzíti.) A fénykép-jelleget erősíti az ábrázolt világ részletgazdagsága is, amely az album első lapozgatásakor még nem tűnik fel, csak ha elmerülünk a kötetben. De nem csak a szöveg többértelmű félmondatai keltik ezt az érzetet, hanem a rajzok szeretettel megformált realizmusa is. Szöveg és kép harmonikusan összesimul és kiegészíti egymást, különösen az olyan párversekben, amelyek már a korábbi kötetekben is előfordultak, de itt még hangsúlyosabb szerephez jutnak. Ezeken a duplaoldalakon nem csak a két vers lép egymással dialógusba, hanem az illusztrációk is újraértelmezik őket, feleselnek velük. A Csillagszedő Márió magyar kiadásának fekete-fehér képei és a német fordításhoz készített borongós színvilág helyett A nagypapa távcsövében a világos, meleg színek dominálnak, és itt is fontos szerephez jutnak a Paulovkin Bogi védjegyévé vált szokatlan perspektívák, amelyek vizuálisan visszaadják a versek ingajátékát kicsi és nagy, gyerek és felnőtt, hétköznapi és transzcendens között.

Paulovkin Bogi illusztrációja

Valóság és transzcendencia határmezsgyéjén tűnik fel a kötet másik fontos műfaji jellegzetessége is: az istenes gyerekvers, amely a gyermeki rácsodálkozás profánságával közelít a hithez. Ennek legszebb példája az Oltár című vers:

A templomban

a bejárattól a Jézuskáig

madzagos korlát vezet,

hogy biztosan megtaláljuk az Istent,

nehogy eltévedjünk közben

a sok faragott szobor

meg a sok festett falikép között.

A könyv aktualitását részben az adja, hogy egészen más számít mindennapi eszköznek egy mai kissrác és nagyszülei számára. Ez a szemléletmódbeli különbség, amely az elején még kisebb konfliktushoz vezet (a nagypapának nem kell a számítógépes játék nyújtotta három élet, „mert szerinte egy is bőven elég."), később oldódni látszik, mert az öreg megtanulja az ímélezést. Ezt rögzíti az egyik legmókásabb vers, A postás, amely a maga módján rímel Varró Dániel Miért üres a postaláda mostanába? című versezetére a Túl a Maszat-hegyen című (kötött) verses meseregényből:

„Tegnap este nagypapa megtanult ímélezni,

ma reggel meg, amikor csengetett a postás,

nem akarta elhinni, hogy csak úgy ajtót nyitunk,

és meg se kérdezzük tőle a jelszót."

Ezen a ponton meg kell említenem egy érdekes nemzetközi kezdeményezést, amely a távolba szakadt nagyszülőket és unokákat kívánja összehozni az internet erejével. Remélem, hogyha beindul az egyelőre béta-verzióban megtekinthető honlap, a http://www.mygrandchild.com/, akkor magyar kiadók is jelentkeznek majd rá, és A nagypapa távcsöve elsőként kerül fel rá, hiszen ideális lenne egy közös netjátékhoz.

Kiss Ottó távcsöve nem csak egy család életét hozza tapintható közelségbe, hanem egy kisfiú érzelemvilágát és lényeglátó megfigyeléseit is, mindezt olyan borotvaélesen, mint Kovács bácsi fényképe. A nagypapa távcsöve hiánypótló könyv, amelynek ott a helye minden nagyszülő és unoka polcán.

 Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve (ill. Paulovkin Boglárka, Móra Könyvkiadó, Budapest, 2009)