Cigány mesék kicsit másképp

Megjelent a Bárkaonline olvasónaplójában

Réber László illusztrációja

A bárkás olvasónaplóban eddig két olyan könyv szerepelt, amelyek a magyarországi cigányság helyzetét boncolgatják. Ezúttal nem tudományos igényű munkáról lesz szó, hanem úgynevezett cigány mesék sajátos feldolgozásairól. A műfaj jellegzetessége, hogy a cigányság körében tovább élt a (nép)mesemondás hagyománya, ezért a 20. század első felének valóságelemei szerves részévé váltak az elbeszélt világnak, és a mesemorált is átformálták.

Az egyik utolsó nagy cigány mesemondó Ámi Lajos (1886-1963) volt. Erdész Sándor néprajzkutató ugyan 1958 és 1962 között 262 meséjét összegyűjtötte, és a ’60-as évek végén meg is jelentek három kötetben az Akadémiai Kiadónál, de aztán szép lassan feledésbe merültek. Illetve csak majdnem. Mert egy másik, országszerte ismert és szeretett mesemondó (vagyis író), Lázár Ervin kezébe kerültek az Ámi-mesék, aki hosszas tanulmányozásuk után egy szép napon gondolt egyet, és kiemelt közülük kilencet, hogy a maga eszközeivel népszerűsítse, és új életre keltse ezeket a csipkerózsika-álmukat alvó, de nagyon is eleven történeteket. Így jelent meg 2001-ben Lázár Ervin neve alatt Az aranyifjítószóló madár, amelynek alcíme rögtön jelzi, hogy Ámi Lajos meséiről van szó.

Négy évvel később egy Lázárral készített interjú során rákérdeztem, hogy legfőbb tanítómesterein, a gyerekeken kívül kik hatottak rá. Válaszában közvetve Ámi Lajosról is említést tett: „[…] a volt alsó-rácegresi régi öregek, meg férfiak, nők, akkor ez az egész szülőföld, ahol sok-sok történetet hallottam. […] És ezen kívül valóban a gyerekek. De sokat tanultam a népmesemondóktól is, akiknek a műveit nagyon szívesen tanulmányoztam.“ Pompor Zoltán gyermekirodalom-szakértő A hétfejű szeretet című, Lázár Ervin életművét elemző könyvében kiemeli az újraírt mesék szöveghűségét, és az életmű korábbi Ámi-vonatkozásait, amely arra is utal, hogy Lázár már régóta foglalkozott a népmesemondó munkásságával. Ennek legmegrázóbb erejű példája az 1998-as Hapci király utolsó története, a bábdarabként is rendkívül sikeres A legkisebb boszorkány, amelyet egyenesen Ámi Lajosnak ajánlott, és Az aranyifjítószóló madár Király Kis Miklósról szóló történetét bontotta ki saját értelmezésében, a kis boszorkány tragikus sorsán keresztül mutatva be Ámi történetét. A két változat összevetéséből is kitűnik, hogy Lázár az átiratnál jobban érvényre juttatta saját stílusjegyeit és nyelvezetét, míg az Ámi-válogatásnál igyekezett megőrizni a szóbeli mesélés keresetlen, vásott költészetét és ellentmondásait. A kötet legnagyobb írói bravúrja éppen az, hogy néhány oldal után meg is feledkezünk arról, hogy könyvet olvasunk, viszont szinte hallani véljük, ahogy egy vén cigányember csillogó szemmel, sajátos, ízes nyelven, kimeríthetetlen, groteszk humorral csavarintgatja kacifántos történeteit. Maradnak elvarratlan szálak, feldobott ötletmorzsák, kidolgozatlan karakterek, de ez nemhogy levonna a mesék értékéből, hanem csak tovább erősíti az élőbeszéd érzetét.

Valódi kincsesbánya lehetett Lázár Ervin számára az első találkozás ezekkel a szövegekkel, amelyekben hősünk, „nekibikaszkodott”, hogy letépjen egy csomó zöld sást, segítője, az öreg koldus meg „keresztülbukkonbárézott a fején”, mielőtt vadgalambbá változott. De a Berzsián és Dideki Hörpentű nevű szörpentőjében tanyázó „csivirgők és csavargók, balfácánok és jobbfácánok”, vagy a Négyszögletű Kerek Erdő „csavargókülsejű” lakói is magukra ismerhetnének Ámi Lajos alakjaiban. És nem csak finom iróniával ábrázolt szegénységük okán, hanem a hagyományos magyar népmeséktől eltérő emberkép, a hitelesen bemutatott gyarlóságaik miatt is. A kötet címadó meséjében például hősünk, egy vén zenész cigányember bolondos, legkisebbik fia anyaszült meztelenül üldögél a hamuban, de van benne annyi szemérem, hogy nem hajlandó a király színe elé kerülni egy szál semmiben, mire a király levitet neki a ruhatárából pár menő bársonycuccot. Ezen a ponton meg kell említenem Réber László ezúttal is zseniálisan egyszerű és bájos ötletekben tobzódó illusztrációit. A fenti jelenet képi megfelelőjében például két morcos, lekonyuló bajuszú katona a szó szoros értelmében gatyába rázza a bőszen vigyorgó bolond fiúcskát.

Réber László illusztrációja

Ami pedig a gyarlóságokat illeti, természetesen a királyfigurák a legesendőbben ostobák, általában vagy egy szegény cigánygyerek, vagy egy felvágott nyelvű menyecske torkolja le őket vagy jár túl az eszükön. A már emlegetett modern kori emblematikus tárgyak szövegbe épülése szinte minden mesében előkerül: a király letelefonál a vasgyárba, vagy az aktuális hős az újságban olvas világszép királykisasszonyról, aki épp moziba készül, mikor találkoznak, de a legszórakoztatóbb kétségkívül a következő befejezés: „A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották.“ 

Örömteli hír, hogy Az aranyifjítószóló madár elektronikusan is olvasható a Digitális Irodalmi Akadémián, amelynek Lázár Ervin 1998-as megalakulásától kezdve tagja volt, illetve a kötet felkerült a „Tíz év ötven gyerekkönyve” szakmai listájára, amely a Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesülete, az Egyszervolt.hu és a Csodaceruza gyermekirodalmi folyóirat együttműködésében jött létre „azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az értéket hordozó, új magyar gyerekirodalomra”. A listát az idei, VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár keretében hozták nyilvánosságra és megjelent a Népszabadság aktuális különszámában is.

Az ötvenes listán egyébként szerepel az Egyszervolt… című meseantológia is, melynek utolsó meséjét, A csodapipát Jónás Tamás írta szintén a cigány mesemondás íratlan szabályai szerint. Egyik legeredetibb animációs filmes alkotónk, Macskássy Katalin utolsó filmetűdje, az I. Pécsi Mozgókép Fesztiválon Nagydíjat kapott Sosem volt Cigányország fekete-fehér dokuképeibe beleröppenő színpompás mesemadarak is a cigányság mesevilágát örökítik át eredeti módon, mint Az aranyifjítószóló madár felejthetetlen feldolgozásai.