Tabudöntés

Lonovics Zoltán borítója

Megjelent a prae.hu gyerekrovatában.

A Móra Kiadó bátor döntést hozott: az idei Könyvfesztiválon új sorozatot indított útjára Tabu-könyvek néven. A Móra X könyvek folytatásának is tekinthető vállalkozás egy fiatal német írónő, Beate Teresa Hanika első ifjúsági regényével vette kezdetét, amely a családon belüli erőszak, illetve a pedofília témájához nyúl érzékenyen és elementáris erővel.

Az 1976-os születésű Hanika fényképezéssel kezdte pályáját, majd 1997-től kezdve évekig modellként dolgozott. A Soha senkinek kézirat formájában már 2007-ben elnyerte az oldenburgi gyermek- és ifjúsági könyv díját (Oldenburger Kinder- und Jugendbuchpreis), majd a neves Fischer Verlagnál látott napvilágot két évvel később. A rendkívül pozitív kritikai visszhangot jelzi, hogy a regény bekerült a legrangosabb német gyermekirodalmi díj (Deutscher Jugendliteraturpreis) ifjúsági kategóriájának hat legjobb könyve közé. A gyönyörű írónőnek 2009 óta két újabb regénye jelent meg a Fischernél. A Mesélj nekem a szerelemről (Erzähl mir von der Liebe) a modellek kőkemény világát tárja elénk, a Sehol Berlinben (Nirgendwo in Berlin) pedig a web 2-es generáció életéről mesél.

„Elhallgatott témák, kényes kérdések, megrázó történetek. Megtörjük a hallgatást!” – áll a Soha senkinek fülszövegében. És valóban: a regény témája kényes, sőt, visszataszító, és komoly kihívás elé állítana egy sikerei csúcsán álló, tapasztalt írót is, ám az olvasót sem kíméli: nem csak magával a szöveggel, de az egyik legelhallgatottabb tabuval is szembe kell néznünk, ha el akarunk jutni a regény lényegéig. Hanika meghökkentő magabiztossággal vezeti olvasóját egy végtelenül megalázott kamaszlány lelki világának mélyére, hogy aztán az utolsó oldalakon némi vigaszt és feloldozást adjon.

A főszereplő, Malvina tizennegyedik születésnapjáig hátralévő két hetet ismerjük meg naplószerű vallomások formájában, napokra lebontva, de minden nap elején helyet kapnak nagyszüleihez fűződő, elfeledettnek hitt gyerekkori emlékek, és a legjobb barátnőjével, Lizzy-vel egy évvel korábban elkövetett balhék visszaemlékezései is, amelyekből mozaikszerűen rajzolódik ki a lány tragédiája, végül elindulása a felnőtté válás és a teljes önállóság felé.

Nagymamája, akit mindenkinél jobban szeretett, néhány éve rákban meghalt, azóta még gyakrabban kell járnia a nagypapájához, aki sokszor magányos és (látszólag) nagyon roskatag. A világháborúban elvesztette fél szemét, de mogorva, bárdolatlan stílusa ellenére „szépléleknek” tartja magát: komolyzenét és filozófusok műveit hallgatja a lemezjátszóján, klasszikusokat olvas, de a bort sem veti meg.

Malvina családjában senkit sem érdekel, hogy nem akarja látogatni az öreget. Az anya folyton migrénnel küzd és jóformán beszélni sem lehet vele, ráadásul a nagyi halála óta tovább romlott a kapcsolata apósával és be se teszi a lábát hozzá. A lány apja rendkívül szigorú, nem csak otthon, de biológia tanárként is néhány rövid, ellentmondást nem tűrő utasítással intézi el a gyereknevelést. Nővére, a kikent-kifent, folyton pasizó Anne ősellenségének számít, az utóbbi időben folyton csak veszekednek. Paul bátyja pedig, akire oly sokáig felnézett, csak vasárnaponként jár haza az egyetemről, és nem érti, mi lelte kishúgát.

Amikor kitör a húsvéti szünet és Lizzy síelni megy elvált anyukájával, Malvina a nagyi halála óta először kettesben marad nagyapjával. Az öreg furcsákat mond neki, kikezd vele, aztán megcsókolja. Hiába említi a csókot több családtagjának is, a pubertáskor érzékenységével magyarázzák a lány félénk megjegyzését. Ahogy a nagyapa molesztálásai egyre inkább eldurvulnak, lassan előtörnék Malvinából az évekkel korábban elfojtott emlékek is: a nagyapa felesége halálos betegsége révén láncolta magához a kislányt, mert elhitette vele, hogy akkor gyógyulhat meg a nagyi, ha a nagypapát boldoggá teszi. A nagymama időnként meg tudta védeni Malvinát a legrosszabbtól, de ahogy fogyott az ereje, elszaporodtak a habfürdőzések és a lemezhallgatások, majd a halálos ágyán megígértette unokájával, hogy soha senkinek nem árulja el hármuk titkát.

Pedig volna kinek. Lizzy-ben feltétel nélkül megbízhat, de évekig pont neki köszönhette, hogy abbamaradtak a molesztálások, hiszen a zongoraórák után Malvina unszolására ő is mindig felugrott a nagyszülőkhöz, ezért elképzelni sem tudja, hogy miként állhatna elő éppen most az igazsággal.

A barátnők titkos találkahelye egy elhagyatott villa volt, amelynek birtoklásáért elkeseredett harcot vívtak az új lakótelep vagány srácaival, Malvina az egyik összecsapás során el is törte a vezetőjük orrát, akit a lányok Zakónak csúfoltak. Lizzy távollétében azonban a fiú újra feltűnik és a maga esetlen módján udvarolni kezd Malvinának. Ő nevezi el Piroskának, hiszen mindig egy biciklire szerelt fonott kosárban viszi az ételt és a bort a nagyapjának (innen a találó német cím: Rotkäppchen muss weinen, vagyis Piroskának sírnia kell). A nagyapánál megélt kimondhatatlan sérülések miatt egészen a végkifejletig képtelen felszabadultan viselkedni a fiúval, pedig egyre inkább megszereti. A lebontásra ítélt villában aztán megtörik a jég, és miután közös erővel szembeszállnak a rendőröket is kihívó munkásokkal, elcsattan az első csók is, amely végső elhatározásra sarkallja a lányt.

A döntő lépéshez vezető utat azonban a nagypapa lengyel származású szomszédja, a babonás Bitschek néni nyitja meg Malvina számára, aki megérzi a „madárka” valódi problémáját, majd szép szóval és egy kis mágiával sikerül elérnie, hogy a lány végre beszéljen.

A Zakóval töltött éjszaka után a nagypapa váratlanul kórházba kerül, Malvina pedig elmondja a teljes igazságot a visszaérkező Lizzy-éknek, és a nővérével is rendeződik az elmérgesedett viszony. A teljes happy end azonban elmarad: családja többi tagja igyekszik lelkifurdalást okozni neki, és a gyűlölt nagypapa is életben marad, de Lizzy megesküszik, hogy ha felgyógyul, azonnal börtönbe juttatja az öreget. Malvina lélekben megerősödve, barátja oldalán tekint a jövőbe.

Éppen ez a katartikus, a valóságot nem megszépítő, mégis jövőbe tekintő és optimista befejezés teszi lehetővé, hogy egyáltalán ifjúsági regényről beszélhessünk, hiszen mind a könyv stílusa és szerkesztettsége, mind a téma aktualitása és problematikussága a „felnőtt” regények hatáskörébe szorítaná ezt a tabudöntögető történetet, amelyet a jelenség súlyosságához képest viszonylag ritkán feszegetnek, különösen ilyen magas színvonalon.

Az ún. Problemliteratur az ifjúsági irodalom sajátos szeletét jelöli ki, amely konfrontatív módon szembesít fiatalokat is érintő társadalmi, pszichológiai problémákkal. Egy szerzővel készült interjúból kiderül, hogy komoly kutatómunka áll a regény mögött, tehát számos valós részletből tevődik össze a történet, amelyet Hanika a fantasy-dömpinggel szembemenő trendként értékel, amennyiben a kamaszok valós gondjain próbál a maga kifinomult, egyszersmind felkavaró módján segíteni.

A naplóregényhez közelítő vallomásos forma szerencsére nem párosul szószátyársággal, épp ellenkezőleg: a regény hajszálpontos, túlnyomórészt szenvtelen mondatai szavatolják a nyomasztó alaphangulatot, amelyet az álomjelenetek, rosszullétek érzékletes leírása és a szövegbe harmonikusan belesimuló bölcselkedések („a titok napról napra növekszik, minden perccel erősebb lesz és kimondhatatlanabb”, „idegen testként ülök a családi asztalnál, apró kavics, ami nyomja a lábad a cipőben.” stb.), valamint a pergő párbeszédek természetes humora képes oldani.

Győri Hanna, a kötet fordítója remekül eltalálta azt a kamaszos, mégis jellegzetesen női hangot, amely igazán hitelessé és átélhetővé teszi Hanika regényét. Stílusa éppoly szikár, mondatai mégis súlyosak, a molesztálások leírása legalább annyira émelyítő, mint a német eredetiben, amelyet volt szerencsém olvasni.

Meg vagyok róla győződve, hogy kellő pedagógiai körültekintéssel a kötet iskolai keretek között is eredményesen feldolgozható, de nem értek egyet a Fischer Verlag besorolásával, hiszen a német kiadás már tizenkét éves kortól ajánlja a könyvet. A német kritikusi véleményeknek igazat adva minimum tizennégy éves kor fölött van rá esély, hogy a szöveg valóban segít a probléma feldolgozásában és az esetleges sérülések megbeszélésében, nem pedig túlterheli a gyerekeket.

A Móra kiadása a tartalomhoz méltó könyvtárgyat eredményezett: a fekete-fehér lányportré mellett régies hatású, tűzpiros és fehér betűk szerepelnek a borítón. Az alcímnek tekinthető „Amiről nem készül családi fotó…” pedig a regény legmegrázóbb motívumára utal: Malvina sötét múltjába induló időutazását egy hézagos fényképalbumhoz hasonlítja, amelyet ki kell tölteni a múlt feldolgoz(hat)atlan pillanataival.

A molesztálás és a vérre menő bandázás tematikája két magyar klasszikusra emlékeztet: Móricz agyongyötört Árvácskája mellett A pál utcai fiúk világa is visszaköszön, igaz, itt a főhősök lányok és a fiúkkal folyó csatározások mellékszálnak tekinthetők. A kortárs magyar ifjúsági irodalomból azonban szinte teljesen hiányoznak a tabutémák, ezért nagy várakozással tekinthetünk a tabudöntögető Tabu könyvek következő darabjaira.

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek (ford. Győri Hanna,Móra Könyvkiadó, Budapest, 2011)